Mint sok más magyar, én is egy csokorban látogattam meg a három balti köztársaságot. Rigát izgalmasnak éreztem, Tallinban nem csalódtam, de Vilnius volt a legrokonszenvesebb. A három balti főváros közül a magyar utazó számára talán Vilnius tűnhet a közép-kelet-európai térség jellegzetességeihez legközelebb állónak.
Néhány utcarészlete, építészeti hangulata lengyel vagy nagyobb magyar vidéki városokra hasonlít, főként a barokk vonulatában. Szó sincs azonban arról, hogy emiatt Vilnius nem minősíthető igazán izgalmasnak.
A halvány hasonlóságban éppenséggel jobban kiugornak a város nagyon is sajátos vonásai. Ilyenek a szívmelengető középkori emlékei, az orosz ortodox vallás és a domináns katolicizmus egymás mellett élése, a gótika, a klasszicizmus és a reneszánsz gazdag seregszemléje. A stílusok tobzódása a leglátványosabb az óvárosban, amely az UNESCO Világörökségnek egyik helyszíne. Vilniusban, ha egy utca egy kicsit egyenesebb, akkor feltétlenül lejtős, ha pedig sík, akkor görbe – írta a város egy szerelmese.
600 ezres lakossága miatt a szolgáltatások kellően változatosak, és mégis van nyugodt, kisvárosi érzésvilága is. Gyalog kényelmesen bejárható Vilnius és két teljes nap leforgása alatt tisztességes képet lehet kapni erről a nagyon jó állapotba hozott, nyugalmas, könnyen megszerethető városról.
Litvánia, a történelem huzatában
Mi magyarok sokszor azt gondoljuk, hogy országunk, nemzetünk története másokéhoz képest viharosabb, tragikusabb, főként az idegenek általi elnyomás vonatkozásában. Vilnius meglátogatása alkalmat ad arra, hogy a magyar turista röpke áttekintést kapjon Litvánia történelméről, ami vad kanyarokban, fordulatokban elképesztően telített. Szinte szédítő követni azt, ahogy az évszázadok ilyen meg olyan uralmak alá taszították ezt a kis területet, számtalanszor változtatva állami és nemzeti hovatartozásokat.
A mai Litvánia területe volt lengyel, cári orosz és szovjeturalom alatt. Függetlenségét többször kivívta, majd elvesztette. A terület történelmi cikkcakkjai erős összefüggésbe voltak azzal, hogy a litvánok együtt éltek más, nagy számú népekkel, így lengyelekkel, ruténokkal, ukránokkal, zsidókkal, oroszokkal. A ma litván ember nemzeti öntudatát abban az összefüggésben érdemes érzékelni, hogy történelmük során soha nem érezhették magukat nemzeti függetlenségük dolgában annyira nagy biztonságban, mint most.
Litvániában gyötrelmesen nehéz tárgyilagosan feldolgozni a 20. századi múlt fordulatait. Például azt, hogy a második világháborúban a náci Németország és a sztálini Szovjetunió közötti harcban litvánok hol, mikor, éppen hová álltak.
A litvánokról általánosítva
A Vilnius iránti rokonszenvemet csak részben tudom magyarázni a városkép érdekességével. Szimpatikusnak találtam a litván embereket is, nyilván általánosítva. A járókelőket joviális, nyugodt, fennhéjázásoktól mentes embereknek éreztem. Illik ide az a kifejezés, hogy olyan jóarcúak. Akikkel volt alkalmam ezért-azért beszédbe elegyedni szívélyeseknek, szerényeknek, segítőkészeknek bizonyultak.
Az életszínvonal valahol a magyarországi szint közelében van. Sok a középkategóriás, új nyugati autó, az üzletek takarosak, a választék elég jó, az emberek jól, de nem hivalkodóan öltözöttek. Budapesthez képest kevésbé érzékelhetők nagy vagyoni különbségek. Alig lehet látni koldust, de kevés a gazdagságát fitogtató is. Azért a Gedemino prospektas-on az ő Andrássy útjukon felsorakoznak a legelitebb világmárkák üzletei.
Saját itthoni tapasztalataimból tudom, hogy mennyi magyarnak fogalma sincs arról, hogy hová helyezze Litvániát. Már a Baltikum fogalom meghatározása is önmagában nehézséget okoz. Pedig egy olyan országról van szó, amely Magyarországgal egy időben lett az Európai Unió tagja, és amely hozzánk hasonlóan szabadult meg kommunista rendszertől, és váltott a demokráciára. Azért azt fontos megjegyezni, hogy a régi rendszerben Litvánia nem szovjet csatlós ország volt, hanem szerencsétlenségükre a Szovjetunió tagállama, ennek össze hátrányával.
Egy vilniusi látogatás így nem csupán szép emléket biztosít, hanem tanulságos élményt is. Rácsodálkozik például az ember, hogy Vilnius utcáin, Litvánia közútjain a közlekedési morál éppen annyira mélyen van, mint nálunk. Nekem úgy tűnt, hogy az anyázás ugyan ott nem olyan elterjedt, mint nálunk, viszont az alapvető KRESZ-szabályok semmibevétele ott is gyakori. Úgyhogy a saját vagy bérelt autóval közlekedő turistáknak nem árt az úgynevezett defenzív vezetés szelleméhez igazodni.
A megcsodálnivalókról
Vilnius műemlékeinek történeteiben feltűnően gyakran esik szó tűzvészek pusztításairól. De az is mindig kiderül, hogy a hagyományok megőrzése mindig kellő fontos volt, ahhoz hogy a szép épületeket helyreállítsák. Vilnius a méretéhez képest nagyon gazdag templomokban. Mivel annyi egyház talált itt hívőt magának, hát a sokféleség is garantált. Valóságos művészettörténeti fesztivál Vilnius. Néhány tucat lépés távolságban egymástól tanulmányozható a gótika, a romanticizmus, a reneszánsz, sőt modern stílusirányzatok is.
A Gedimino Pilis nevű 15. századi vár romjai maguk nem érdekesek, meg olyan műanyagszerű turistás hely, viszont érdemes az ottani dombmagaslatról megcsodálni felülről Vilniust a naplementekor.
A Stanislav katedrális valóban kötelező látnivaló, mert hihetetlen gazdagon, már-már túl pazarlón díszített, főleg a főhajójában. A babonák iránt nyitottaknak feltétlenül meg kell keresni azt a zugot, ahol az embernek a tarka kőlapon három teljes testfordulattal kell valami kívánságot megfogalmazni.
Az útikönyve parancsolatai között nem szerepel, de a kézműves dolgok iránt érdeklődők, meg a kedves utcai hangulatokat nagyon kedvelők számára ajánlom egy belvárosi utca, a Pilies Gatve megkeresését. Aranyos kis kávézók, és még aranyosabb kis boltocskákat lehet találni. Mindenféle kacatot, műtárgyat, dísztárgyat lehet mustrálni. Vannak jócskán utcai standok mindenféle borostyán ékszerekkel. Elképesztő, hogy mennyiféle szín szerepel a választékban. A borostyán Litvániának egyfajta jelképe. Így tán a turista joggal reménykedhet, hogy nem valami kőből vagy műgyantából való hamisítványt vesz, hanem igazit.
Náluk a kosárlabda
Miként nekünk magyaroknak a nemzeti önbecsülés egyfajta főoszlopa a vízilabda, a litvánoknak az ennek megfelelő sport: a kosárlabda. Sztárjaik neve, miként a litván nevek általában meglehetősen bonyolultak, de azért érdemes egy s mást tudni az ő kosárlabda sikereikről, ha nagy biztonsággal be akarjuk lopni magunkat a litván ember szívébe.
A litvánok a nemzetközi kosárlabdasikereiket előszeretettel magyarázzák nemzetük példátlan akaraterejével, összetartásával és istenadta tehetségükkel. Voltak Európa-bajnokok, és a világbajnokságokon, olimpiákon is mindig ott vannak a legjobbak között. Az amerikai Dream Team nekik nagyobb akadályt jelent a legnagyobb sikerek elérésében, mint nekünk a szerbek a vízilabdában. A pekingi olimpián a spanyolok akadályozták meg őket abban, hogy a döntőben találkozzanak az amerikaiakkal. A három olimpiai bronzérmükre méltán lehetnek annyira büszkék, hiszen a kosárlabda a nemzetközi sportban nagyon magasan van jegyezve. Ráadásul a litvánok tudatában vannak, hogy a sportsiker egyben azért is jelentős, mert így Litvánia nevét legalább megjegyzik a világban. Azt, hogy egyáltalán létezik ilyen ország.
Bár már rég nem játszik, de Litvániában nemzeti hős kosárlabdázójuk: Szabonisz. Legalább az ő nevét érdemes memorizálni a litvániai utazás idejére. Ha valaki stréber akar lenni e téren, akkor még megadom két sztárjátékos nevét: Mindaugas Zukauskas és Darius Songaila.
