Bevallom, utazásom előtt Izrael meglehetősen ismeretlen ország volt számomra. Történelmi és vallási jelentősége ellenére, a legtöbb magyarhoz hasonlóan mindössze annyit tudtam róla, amennyit a híradókból és a nagyszülők bibliai meséiből hallottam. Pedig Izrael nemcsak a zarándokok szent helye, hanem a vízimádóké, a kalandvágyóké, a wellnessrajongóké, az ókor rabjaié, a metropolitáké, és még sorolhatnám.
Fiatal és nyüzsgő
Izrael elsőként modern arcát mutatja felém. Az ország második legnagyobb városát, Tel-Avivet 1909-ben néhány zsidó család alapította az ősi Jaffa város szomszédságában. Az azóta eltelt száz évben a város olyan mértékű növekedést élt meg, hogy mára Izrael gazdasági és kulturális központjává vált.
Hatalmas felhőkarcolók, csillogó üvegpaloták, impozáns szállodák nőnek ki a földből a Fekete-tenger partjától ameddig a szem ellát. „A város, amely sosem pihen.” – mondják Tel-Avivról, s ez nem túlzás. Nyüzsgő, lendületes, fiatal, utcáit mindenfelé zsúfolt bárok, éttermek, kávézók uralják. Igazi metropolisz. Ha valaki egy csoda folytán hirtelen idecsöppenne, meg sem tudná mondai, hogy New Yorkban, Londonban vagy Tokióban jár-e.
Kipihenve az utazás fáradalmait, mi is fejest ugrunk Tel-Aviv hömpölygő éjszakai áradatába. Vendéglátónk a város egyik legújabb és legfelkapottabb éttermébe, a Pashaba kalauzol minket. A törökös név ellenére ez nem egy sarki gyrosbüfé, épp ellenkezőleg, igazán igényes, modern és különleges. Meg sem lepődöm, mikor a bejáratnál, akárcsak az amerikai filmekben, két hatalmas, fekete ruhás testőr vizsgálja az érkezőket. Ez ám az exkluzív hely – gondolom magamban, de később megtudom, hogy minden közösségi intézmény kapujában végeznek ilyen vizsgálatot a terrorizmus elleni harc jegyében. Nekem ugyan még idegen a helyzet, de a helyiek már olyannyira hozzászoktak az ellenőrzésekhez, hogy úgy mennek át rajta, mint más egy forgóajtón. Mi is gond nélkül bejutunk, s máris a mártogatós előételeket majszoljuk, majd következnek a vegyestálak, a különböző deszszertek, végül egy forró mentateával készítjük fel gyomrunkat a nyugodt éjszakára.
Élő viszályok, ősi emlékek
Másnap dél felé vesszük az irányt, de kicsit letérünk a tervezett útról. Ezt is látnod kell, hogy megértsd Izraelt – mondja idegenvezetőm, Haim Klein, ahogy a Gázai-övezethez közeledünk. Látod ott azt a várost? Az Gáza. – folytatja – Látod felette azt a léghajót? Hát nem turistákat szállít, az biztos. Onnan figyelik az övezetet – magyarázza. Tőlünk balra van Sderot, ide szoktak leesni rakéták, de nem kell félni, nem veszélyes – nyugtatgat tört magyarsággal Haim. Később, a hazafelé vezető repülőúton a kezembe kerül a Jerusalem Post aktuális száma, amely szerint azon a héten, amíg Izraelben voltam, ötven rakétát lőttek át Izraelre a Gázai-övezetből.
A hadviselt területet gyorsan magunk mögött hagyva folytatjuk utunkat dél felé. A 34-es utat egyre ritkábban szakítják meg az egyre kisebb települések. A fák, a bokrok szép lassan eltűnnek, a zöldes színárnyalatokat felemészti a homokkő sárgája. Ez már a Negev-sivatag. Kietlen és kopár, mégis magával ragadó. A változatos formák, a kanyargó ívek, a barna szín milliónyi változata nem hagyja pihenni, folyamatosan kápráztatja a szemet. Itt nincsenek trópusi zöldek, azúrszín kékek, giccsbe hajló színek, itt maga a föld az, ami szépséget teremt. Az ember esztétikai érzéke letisztul, és megtanulja értékelni az alapvető szépséget: a formát.
A természet egyik legszebb sivatagi képződménye a Makhtesh Ramon. A több millió évvel ezelőtt keletkezett szurdok 40 kilométer hosszú, 9 kilométer széles, legmagasabb pontja pedig több mint ezer méter magasan fekszik. Látogatóközpontja viszont csak egy rövid kitérőnyire található az autóúttól, így kár lenne kihagyni. Geológiai bemutatók, makettek és videovetítés is várja az érdeklődőket, ám engem mindennél jobban érdekel a lenyűgöző panoráma. Az épület lépcsőjét megmászva előbb egy fedett kilátóba érkezünk, majd onnan továbblépcsőzve a központ legmagasabb pontjára jutunk, ahonnan holdbéli táj tárul elénk. Leírhatatlan, fantasztikus a kép, mintha nem is a Földön járnánk: egymásba folyó fekete, sötét- és világosbarna foltok, cikázó vonalak, kopár sziklacsúcsok váltakoznak egész a horizontig. Hátborzongatóan idegen és különleges, a természet grandiózus művészeti alkotása ez a terület.
A szurdok termetes hegyoldalai még kilométerekről is látszanak, úgy merednek az égnek, mintha egy természet alkotta vár falai volnának. Azon sem csodálkoznék, ha tiszta időben a több mint száz kilométerre fekvő Timna Park területéről is láthatóak lennének vonalai. A nagyjából 30 km2 területű parkot sajnos nincs időnk bejárni, pedig az egyiptomi időkből ismert, hatezer éves rézbánya kútszerű tárnáiból nagyjából nyolcezret számlálhatnánk itt össze. Keseregni azonban nincs okunk, hiszen a Salamon király oszlopai néven ismert természeti képződmény lábainál is szájtátva állunk, nem is beszélve a szikla oldalában található ókori egyiptomi templomról, amely a Kr. e. XIII–XII. századból származik.
Luxus a sivatagban
A következő reggelen már csak pár kilométer választ el minket Izrael legdélibb pontjától, a Vörös-tenger partján fekvő Eilattól. A város úgy nő ki a sivatagból, mintha a teremtő tévedésből egy ékkövet ejtett volna a homokba. Amint átlépjük Eilat határát, megfeledkezünk arról, hogy sivatagban vagyunk: hatalmas luxusszállodák, zöldellő parkok, pálmafák által szegélyezett bevásárlóutcák, szórakoztatóközpontok, éttermek, bárok, tengerparti sétány. Éjjel fények, csillogás, pompa, nappal homok, tengerpart és napsütés. Ha egy fiatal izraeli filmes egy floridai történetet álmodna a vászonra, itt egészen alacsony költségvetésből megalkothatná.
A tengerparti sétát követően ismét autóba ülünk. Kiérve a városból, lekanyarodunk egy elhagyatott földútra. Most onnan láthatod majd Eilatot, ahonnan csak kevés embernek adatik meg – büszkélkedik titokzatosan Haim. A földút végén egy félig leszakadt, szögesdrótos kapu nyikorog, rajta koponya szimbólum és felkiáltójeles héber felirat. Gyere nyugodtan, számtalanszor jártam már itt – nyugtatgat Haim, mikor ráébredek arra, hogy egy kihalt katonai bázis kapuját lépjük át. Kétszer is meggondolom minden lépésemet, de a bunker mögötti csodás panorámáért tényleg megéri kockáztatni: innen belátni egész Eilatot, sőt, a teljes öblöt, még a szomszédos jordániai épületek is tisztán kivehetők.
Délután a magasból a mélybe merülünk az eilati Marine Park munkatársának segítségével. Kedves, vidám kísérőhölgy csatlakozik hozzánk, aki gyermeki lelkesedéssel beszél a színpompás állatokról. Ez az egyik kedvencem – mutat rá a következő akváriumra, de úgy tűnik, ő maga sem tud dönteni, ugyanis ez a mondat minden második akvárium előtt elhangzik. Megértem, hiszen olyan különösen szépek és hihetetlenül érdekesek ezek a mélytengeri élőlények. Bár a park lakói mesterséges körülmények között élnek, egy üvegfenekű hajóra szállva a park eredeti korallzátonyát és annak élővilágát is szemügyre vehetjük. Döbbenetes, amit a hajó plexifalán keresztül látok: mintha egy háromdimenziós természetfilmet néznék.
Időnk fogytán, a Holt-tengerhez vezető út pedig nem lesz rövidebb, gyorsan búcsút intünk hát Eilatnak. Hosszú kilométereket autózunk vissza észak felé. Késő este érünk a Holt-tengerhez, a partra lemenni már nincs értelme, reggel pedig korán indulunk tovább, de sósvízi reményeinket végül remek hotelünk valóra váltja. Medencéjében ugyanis holt-tengeri víz csobog, így lebeghetünk a felszínén, ameddig csak kedvünk tartja. Pontosabban, amíg a kezelőből iszapmasszásra nem szólítanak. Kissé idegenkedem a dologtól, de a meleg iszap és a takarók ölelése kellemesen ellazít.
Zsidó múlt és jelen
Már nyitásra a massadai romokhoz érünk, mivel az izraeliek fontos zarándokhelye napközben zsúfolásig megtelik. Modern kabinos felvonó repít minket a hetvenméteres monolit tetejére és időben vissza, egészen a Kr. e. 4. évig. Ekkor ugyanis, Heródes halálát követően a rómaiak megszállták a területet. A zsidó nép azonban fellázadt ellenük, utolsó erődjük Massada volt. A rómaiak sokáig nem tudták bevenni a hatalmas hegy tetején fekvő települést, ezért a híres X. légió 10 000 katonájával hosszú ostromba kezdett. A hegy lábánál számtalan tábort építettek, majd a nyugati oldalon megkezdték a hegytetőre vezető rámpa építését. Massada védői, látván a napról napra, méterről méterre közeledő római hadsereget, a rabszolgaság helyett a halált választották és mind a kilencszázan a mélybe vetették magukat.
Sokan nem értenek egyet a zsidók massadai öngyilkosságával, de biztosan akadnak olyanok, akik értük is elmondanak egy imát a jeruzsálemi Siratófalnál. Mi a délutáni órákban érkezünk Jeruzsálembe, péntek lévén pedig hamarosan kezdetét veszi a szombatot köszöntő ima a Siratófalnál. Haim, az idegenvezető felajánlja, tartsak vele, s ezt örömmel meg is teszem. Amíg nem kezdődik a közös ima, nyugodtan lehetsz itt bent és tudsz fényképezni is, de utána már nem szabad – tájékoztat Haim.
A fal mentén sétálva kísérőm a különböző ruházatok jelentését magyarázza: minden egyes viselet a zsidó vallás valamely ágához tartozik. Vannak, akik szabadabban gondolkodnak, vannak, akik radikálisabban, számtalan felfogása, értelmezése létezik e vallásnak is, s olykor előfordul, hogy a különböző nézeteket valló zsidók sem teljesen értenek egyet egymással. Megkezdődik az ima, a kerítésen kívülre szorulok, ahol a turisták tömegében csak azt hallani: „No photo! Sabbath! No photo!”. Sabbath szombatot jelent, ekkor számos dolgot tilos csinálniuk a zsidóknak, amit illendő nekünk is tiszteletben tartani, így ezt a napot mi is édes pihenéssel töltjük.
Császári!
Vasárnap újra autóba ülünk és meg sem állunk az északi partokon fekvő Caesareáig. Az ókori kikötőváros nevét a területet Heródesnek ajándékozó Cézárról kapta. Az új tulajdonos, mint számos más helyen, itt is nagyszabású építkezésekbe fogott. Ekkor készült az ország első hullámtörője, ami a Földközi-tenger egyik legfontosabb kikötőjévé tette a várost.
A meglepően épen maradt római kori színház 8000 néző befogadására alkalmas, tökéletes akusztikájának, tenger ölelte környezetének köszönhetően fontos kulturális központként működik ma is. Nem messze fekszik egy másik szórakoztató létesítmény, a hippodrom. Kocsiversenypálya, teátrum, római kori fürdők, évezredes városfalak, tengerpart, szikrázó napsütés – mintha Caesareába sűrítették volna teljes izraeli utamat.
