Első párizsi látogatásom nagyon régen volt ahhoz, hogy visszaidézzem a város érdemi látnivalóira való rávetődésem akkori haditervét. Azóta rengetegszer jártam ott, és tapasztalataim alapján csak azt tudom üzenni az első alkalommal odalátogatóknak, hogy a sok csodálatos élmény élvezetét bizonyosan kísérni fogja a szelektálás gyötrelme.
5-6 napnál rövidebb párizsi turistáskodás esetén érdemes előre megbékélni azzal, hogy kötelezőnek tekinthető helyekre egyszerűen nem képes eljutni az ember az idő rövidsége miatt. Van azért néhány megfontolható tanácsom olyanoknak, akik csupán néhány napot tudnak szánni Párizsra: A Louvre-ban nem szabad egy lerohanással négy óránál többet eltölteni, ha csak valaki nem amatőr vagy tényleges művészettörténész. Az útikönyv alapján érdemes előre eltervezni, hogy a három szárny négy emeletén kiknek a festményein, vagy mely évszázadon legyen a hangsúly, és mely termeken kell majd szétpillantva átrobogni. A szigorú szelektálást indokolja, hogy már a múzeumlátogatás műfajában is vannak jócskán jogos vetélytársai a Louvre-nak, példának okáért a Musée d’Orsay az impresszionistákkal.
Szívem szerint e sorok mindenegyes olvasóját külön személyesen győzködném arról, hogy akár szentségtörésszerűn is mondjon le néhány kötelező látványosságról, ha ezzel időt tud megtakarítani Párizs mai életképeinek megismeréséhez. A város egymástól távol eső különböző negyedeinek utcáit érdemes naphosszat róni és figyelni egyszerűen a hétköznapok sajátos momentumait, az arckifejezéseket, a testbeszédeket, a hangulatokat.
Kedvenc szombat délelőtti utcám
Rengeteg embert beszéltem már rá arra, hogy szombat délelőttjén feltétlenül iktassa programjába a Rue Mouffetard-t. (Támpont lehet a Place Monge metrómegálló.) Párizs egyik legrégebbi utcája keskenységével, lejtősségével, kanyargósságával, zajaival a 17-18 században játszódó, régi francia kosztümös filmek hangulatából idéz meg sokat. Ha ott vagyok, az utcán állva tán azt várom, hogy a kardját rutinszerűen lóbáló Cartouche-nak az éppen ügyeletes ellenfele megkereséséhez felajánlhassam a telefonomba beépített GPS áldását. Még azt sem zavarna, ha rájönnék, hogy a szolgálataimat elfogadó Cartouche nem is hasonlít Belmondora.
A mai hangulatából is kikövetkeztethető, hogy a rue Mouffetard soha nem volt az előkelőségek sétálóhelye. Itt az utcai kirakodóvásár zsúfoltságában voltak finom illatok is, de jócskán orrfacsaró szagok. A pórnép lökdösődött, itt-ott krakélerek kentek le egymásnak néhány maflást.
Nem érdemes tagadni, hogy ma már nem lehet az igazi ez az utca sem. Egyrészt méltán felkapott a turisták körében, és az utca sok kis vendéglőjében a külföldiek vannak többségben. A hétfő kivételével minden nap kipakoló árusok grimaszolnak, hogy a japán turista bőszen fotózza a pompás zöldségeket, húsokat, kagylókat, anélkül, hogy bármit meg is vásárolna. Tulajdonképpen azért érdemes szombat délelőtt odalátogatni, mert, akkor ott a helyi párizsiak nagy szakértelemmel tényleg vásárolgatnak, és így valamennyire hitelesebb a piacos utcai hangulat.
Montmartre, a családom kedvence
Párizs északi peremén, a 18. kerületben magasodik szerényen az a domb, amely a közismert Montmartre negyedként azonosítható be. Családom háromnegyede, két kiskorúval nemrégiben nélkülem járt Párizsban. Az ő toplistájukon az Eiffel-torony után a Montmartre nyerte el a második helyet, a vezető nélküli metró előtt szorosan. Ők is, meg sokan mások egyetértenek velem abban, hogy a dombtetőn díszelgő fogadalmi templom, a Sacré-Coeur maga nem egy nagy durranás, és inkább arra szolgál, hogy a turista a dombra való fellépcsőzésnél ezt az épületet tekintse a végcélnak.
A Montmartre élménye némileg jellemző sok más párizsi nevezetesség, neves környék élményéhez: Nem a jelen látványa az izgalmas, hanem a fénykor odaidézése. E hely esetében ez a boldog békeidő (Belle-Époque) a 19. század utolsó két évtizede, meg a 20. századnak az első világháborúig tartó periódusa, amikor a zenében, a képzőművészetben, a szórakozásban zsongás volt, s igazi bohém világ. Pont olyan, amilyennek a várost szeretné látni az odakészülő utazó. Talán azért éppen azért szeretik meg annyira a Montmartre-t, mert abból a hajdani a bohém miliőből ma is képes valamicskét visszaadni.
Családom párizsi emlékeiben bizonyosan emiatt kapott olyan előkelő helyet a Sacré-Coeur-höz vezető hosszú lépcsőút megmászása. A környékbeli régi házak egyik ablakánál kis képzelőerővel látható a kikönyöklő festő, aki két ecsethúzás közti szünetben éppen a havi lakbér kifizetésének reménytelenségén rágódik.
Az utcánkban miért nincs ilyen?
Párizsból sok mindent szívesen meghonosítanék nálunk. Még a hagyományok hátterének hiányát sem firtatnám többnyire. A házunktól – mondjuk – három háztömbre képzelem el azt a pékséget, ami szigorúan úgy működne, azt kínálná, amit egy igazi párizsi boulangerie. Akkor nem aggódnék, hogy vajon szerencsésen időzítettem-e a vásárlást ahhoz, hogy friss pálcakenyérhez jussak. A párizsi pékségeket nem kell keresni, mert azok mindenhol készségesen ott vannak. Mennyei illatok is ráerősítenek hollétükre. A pult fontos pontja az, ahol a speciális kosárban jellemzően 5-10 bagett hívogatja a belépők tekintetét evidens ropogósságával, megbízható ízeket ígérő küllemével. A párizsi pékségek a bagettért betérő vásárlók közül az édesszájúakat rendre ,,lekenyerezik,,. A pékségek édességkínálata káprázatos. Az eperrel vagy málnával díszített kosárkák igézetének gyarló személyem soha nem képes ellenállni.
Gondolom, alig van olyan magyar turista, aki magától nem tetté meg azt, amit én itt csak a forma kedvéért javasolok: Végy két sima, lepkesúlyú pálcakenyeret egy párizsi pékségben, egy vegyesboltban helyben kimért normandiai vajat meg egy üveg vörösbort, sajt szakboltban egy gusztusos camembert-t. Keress az utcán egy padot, ahol a járókelőket és a rendőröket feleslegesen nem provokálva piknikezhetsz egyet. A létrejövő lakmározási élmény leírásához egyelőre nem találom a teljesen megfelelő jelzőket.
Tényleg undokok?
Széles körben elterjedt nézet, hogy a párizsiak undok emberek, kiváltképpen a külföldi látogatókkal. A párizsiakat alaposabban ismerő külföldiek egy része szerint tévhitről van szó. Néhány általánosító érvük:
- A párizsiak nagyon öntudatosan hisznek a saját szokásviláguk felsőbbrendűségében. Ezért eléggé ragaszkodnak ahhoz, hogy a turisták alkalmazkodjanak hozzájuk és nem fordítva. Igenis vendégszeretők a tisztelettudó látogatókkal, viszont leplezetlenül kellemetlenkedők a fölényeskedő, izgága turistával. Más nagyvárosok lakóival ellentétben jól és azonnal látható szúrós grimaszt vágnak. (Például olyat, amilyet Louis de Funés vágott csendőrtisztként.)
- Sok párizsi türelmességét már eléggé próbára teszi az, hogy vannak bőségesen olyan tartósan ott élő emberek, akiknek hagyományvilága, viselkedésmódja, öltözködése nehezen megszokható számára. Lehet, hogy az alkalmi látogatót, a turistát jobban merik kioktatni.
- Valójában a párizsiak akár egymást, akár az idegent nyíltabban, szemérmetlenebbül vizslatják. A turisták egy része olyan országokból jön, ahol ez nem szokás. A párizsiaknak ezt a tulajdonképpen őszinte magatartását az utazók egy része nem tudja miként értelmezni. Jobb híján aztán valami kellemetlen hozzáállásnak minősítik.
