A repülőgép már leszállás közben gondoskodik arról, hogy soha ne felejtsük el Európa délkeleti csücskét, főként a hosszúkás pireneusi ország fővárosát, Lisszabont.
Lisszabon fölött lebegve először a hatalmas kiterjedésű Parque da Estrelá-n, majd a bikaviadaloknak helyet adó Palacio de Touros-on, végezetül az öreg kontinens második leghosszabb hídján, a Vasco da Gama 17 kilométeres ívén legeltethetjük szemünket a magasból.
A lisszaboni földi városnézést érdemes egy sokkal alacsonyabb magaslatról kezdeni, az Elevador da Santa Justa tetejéről. A belvárosi vasszerkezetű csodatorony tervezőjéről megoszlanak a vélemények: egyesek szerint maga Gustav Eiffel alkotása, mások esküsznek rá, hogy csupán valamely tanítványa keze nyomát viseli. Bárkinek is legyen igaza, a látvány leírhatatlan: míg lábunk alatt hangyanagyságú emberek igyekeznek belvárosi dolgaikat intézni, addig hátunk mögött egy gyönyörű domb magasodik. A bámészkodás közepette idefentről könnyű kipécézni következő úti célunkat, Lisszabon talán egyetlen sík terepét, a Baixa-nak nevezett belvárost.
Ha viszont a furcsa tölcsértorkolatot leíró Tejo folyó partja felé indulunk, hatalmas, palotákkal szegélyezett térre, a Praca do Commercio-ra érünk, amely egyben tömegközlekedési csomópontként is szolgál. A kilátótorony melletti dombra felkapaszkodva pedig a lisszaboniak egyik kedvenc negyedét, a kissé bohém Chiado-t szemlélhetjük meg. A helyi fiatalok és művészek gyűjtőhelye ez, ahol az elegáns boltok között meghúzódó kávéházak és éttermek teraszán csak hosszas sorban állás után kapunk helyet. De megéri várakozni: a „bica”-nak nevezett presszókávét kortyolgatva szemügyre vehetjük az évszázados, csempével (vagy ahogy a portugálok nevezik, azulejo-val) díszített épületeket, és az izgága lisszaboniakat.
A belvárosból csak egy ugrás a középkori városnegyed, az Alfama. Az 1755-ben itt pusztító földrengésnek, szökőárnak és tűzvésznek köszönhetően ez Lisszabon legrégebbi épen maradt része, a többi kerületet ugyanis szinte teljesen újjá kellett építeni. Izomlázzal fenyegető, ráadásul többszöri eltévedéssel nehezített hegymászás után végre megérkezünk a Lisszabont megkoronázó Szent György várhoz, útközben pihenés gyanánt szusszanhatunk egyet-egyet: szép kilátópontok, hangulatos sikátorok, régi templomok kísérik utunkat.
A portugál főváros azonban nem csupán évszázados emlékei miatt izgalmas úti cél. Markáns helyet foglal el életében az 1998-as világkiállításra rendbe szedett terület, amely ma a Nemzetek Parkja (Parque das Nacoes) nevet viseli. Az egykori pavilonokból mára kiállítási csarnok, sport- és koncertaréna és csalogató éttermek lettek, de találni itt bevásárlóközpontot és persze kilátótornyot is. A legnagyobb attrakció azonban kétségkívül a gigantikus, Oceanáriumnak keresztelt akvárium, ahol testközelből szemlélhetjük a tengerek és óceánok élővilágát.
Az üvegfal túlsó oldalán lenyűgöző látványt nyújtanak a békésen közeledő cápák, a csoportokba verődő ráják, a vidáman játszadozó fókák, és a kisebb tartályokban élő sárga, kék vagy éppen rozsdavörös halak, medúzák, rákok.
A világörökség részévé nyilvánított Jeromos kolostort a város egy másik részében kell felkutatnunk. De érdemes, mert az épület egy számunkra teljesen ismeretlen stílus, a manuelin jegyében épült, mely a gótika sajátos portugál válfaja. Összetéveszthetetlen jellemzője a földrajzi felfedezésekkel és a hajózással kapcsolatos motívumok használata, nevét pedig a világjáró hajósok útnak indítójáról, és a gigantikus épület megálmodójáról, Manuel királyról kapta. Odabent többek között a meghódított újvilági területekről szerzett gazdagságot hirdető oltárt, a Jóreménység foka megkerülésével Indiába eljutó Vasco da Gama sírját, és egy szellős kerengőt találunk. A kolostorral majdnem szemben tornyosul a bátor XV – XVI. századi hajósok előtt tisztelgő Felfedezések Emlékműve, innen néhány percnyi sétával érhetjük el a másik hírességet, a város szimbólumává vált Belém-tornyot, amely szinte minden lisszaboni útikönyv címlapjáról visszaköszön ránk.
A portugál vendéglősök nem panaszkodhatnak: a turisták és a helybéliek eltérő életritmusából adódóan voltaképpen egész este telt házzal üzemelnek. A külföldiek 7 – 8 óra tájban esnek be az ajtón, és mire 10 óra körül megvacsoráznak, érkeznek a törzsvendégek, akik éjfél előtt ritkán távoznak. Ebből adódóan az éjszakai élet is némi fáziskéséssel indul: ne csodálkozzunk, ha éjfél körül még csak magunkban ropjuk a táncparketten, hiszen a tömeg 2-3 óra körül éri el csúcspontját. Lisszabonban az éjszakai szórakozások központja a belvárosi klubok mellett az Április 25. híd lábánál található Docas-nak nevezett negyedben található, ahol a blues-kocsmától a szamba-tanfolyamon át a diszkóig szinte minden könnyűzenei műfaj képviselteti magát. Néhány hely magyar idő szerint – vagyis már hajnali négy órakor – bezár, de ha valaki tovább mulatna, széles kínálatból válogathat, ám ne lepődjön meg, ha napkeltekor még mindig több száz méteres sort lát a bejáratnál. Bár a helyi rendeletek szerint reggel 8 körül ki kellene akasztani a zárva táblát, ez igen ritkán sikerül, ezért délelőttönként a rendőrség is tiszteletét teszi a szórakozóhely időtúllépése miatt.
Lisszabon belvárosából, a Rossio pályaudvarról negyedóránként indul a HÉV a 20 kilométerre fekvő kedvelt nyaralóhelyre, Estorilba és Cascaisba. E két város az idők során olyannyira összenőtt, hogy már maguk a helybéliek sem tudnák meghúzni a választóvonalat. Az azonban biztos, hogy különlegesen szép tengerpartot, kényelmes szállodákat, ízletes ételeket találhatunk mindkét településen, mi több, Estorilban Európa legnagyobb kaszinójában kísérthetjük a forgandó szerencsét.
Ha tehetjük, utazzunk el a körülbelül tíz kilométernyire fekvő Cabo da Rocá-hoz, a kontinens mindig szeles legnyugatibb pontjára. „Ahol a szárazföld véget ér, s kezdődik a tenger” – olvassuk a kilátóterasz oszlopán a felfedezések korát Luziádák című eposzában megörökítő Luis Camoes szavait, miközben lábunk alatt nagyjából száz méterrel a tenger hullámai csapkodják szűnni nem akaró hévvel a sziklafalat. A túlsó partot hiába is kereső utazó itt nyomban átértékeli a végtelenről alkotott elképzeléseit, s a helyszín meglátogatásáról néhány euróért még míves bizonyítványt is vásárolhat magának a helyi turistairodában.
A szintén világörökséggé választott Sintra egyéb művészeket, költőket, írókat és festőket ihletett meg: Lord Byron például földi paradicsomnak nevezte a hegyoldalba épült színpompás települést, ahol a látogatónak az az érzése támad, mintha az évszázadok során egymás hátára építették volna a házakat. A portugál uralkodók egykori nyári rezidenciájának mai városközpontjában már messziről látszik a jellegzetes, felfelé szűkülő kéményeiről ismert Palacio Nacional. A palotába lépve egykori királyok és nemesek hajdani életterébe csöppenünk, és azt is megtudhatjuk, hogyan lehetett zárt térben ökröt egészben sütni – a már említett kémények aljában.
A helyi buszra felpattanva érdemes a sintrai hegytető felé venni az irányt, ahol a mórok várának maradványai és a felettébb eklektikus Palacio de Pena tekint le a városra. Remekmű mindkettő, bár a várfalnak csak igen kis része maradt meg, a palota mostani formáját nagyrészt a XIX. században nyerte el: ekkor építette egy XV. századi kolostor romjaira II. Mária királynő férje, Ferdinánd számára. A Palacio da Pena egészen a köztársaság kikiáltásáig, 1910-ig szolgált a király rezidenciájaként, azóta immár múzeum, ahol a látogatók bejárhatják az uralkodói família nappaliját, dolgozószobáját, báltermét, indiai termét, és csodálkozva fedezhetik fel, hogy az uralkodó még a fürdőszobájában is szívesen „trónolhatott” – ilyen díszes illemhelyet ugyanis ritkán látni.
Portugália kettesszámú turistacélpontját, a déli Algarve tartományt vörös sziklafalak alatt elterülő homokos strandok, víz közeli barlangok, a kék szín több tucatnyi árnyalatát felvonultató tengervíz, és hangulatos települések jellemzik. De a prospektusokban látható felettébb invitáló képek nem tükrözik ám hűen a valóságot: Dél-Portugália a valóságban bizony jóval szebb, mint bármely itt készült fotón.
A vidék első turistái valószínűleg a római katonák voltak, akik itt pihenték ki a csaták fáradalmait, az általuk épített paloták, fürdők nyomai még most is megtekinthetők. A nyolcadik században még a móroknak is annyira megtetszett a hely, hogy csak öt évszázad elteltével lehetett őket hazaküldeni innen. Nevet is ők adtak e vidéknek, hiszen az „Al garb” arabul nyugatot jelent.
Cabo de Sao Vicente a hatalmas világítótoronnyal jelzett földnyelven, a kontinens legdélnyugatibb pontján fekszik. 3 000 wattos égőjének köszönhetően a hajók már 90 kilométeres távolságból tudják, merre is kerüljék ki a tarajos hullámok között megbújó éles sziklaszirteket. Hasonlóan a partvidék többi részéhez, Cabo de Sao Vicente is magas sziklafalra épült, és a helybéliek szerint viharos időben a hullámok az orgona mély hangjait utánozva csapódnak a lenti barlangokba.
Portimăo-t, a turisták egyik kedvenc városát a harmincas években fedezték fel az angolok. Az első utazókat leginkább a Praia da Rocha, a város pazar adottságú strandja igézte meg, azóta itt télen-nyáron, napi 24 órában pezseg az élet. Ám aki kevésbé mozgalmas nyaralásra vágyik, az inkább a Portimăo-tól néhány kilométerre fekvő Ferragudo-ban szálljon meg, abban a festői kisvárosban, ahol a legnagyobb zajt talán a halászbárkák evezőinek csapkodása kelti. Kelet felé haladva Carvoeiro, a sziklák közé zárt ékszerdoboz, és Armaçăo de Pera, a különleges sziklaképződményeiről és a pálmalevelekből kézzel font, empreitának nevezett ajándéktárgyairól ismertté vált falu következik.
Innen a francia és az angol kalózhajók támadásait hősiesen hárító Albufeirán, a golfpályáiról híres Villamourán keresztül visz az út a tartomány „fővárosába”, Faroba. A gazdag múltat maga mögött tudó város a Formosa folyó deltatorkolatában fekszik. Faro építészetében – viharos történelméből adódóan – megfigyelhető a korok és stílusok keveredése: legjellegzetesebb emléke a gót, barokk és reneszánsz jegyeket is magán viselő katedrális.
A városnézések és kirándulások közepette azért nem szabad megfeledkezni a passzív pihenésről sem. Azt persze nem árt tudni, hogy az Atlanti-óceán vize itt frissítően hideg, és a hullámok szinte lankadatlanul ostromolják a partot – a szörfösök legnagyobb örömére. Nem kell azonban rögtön a szállodai medencébe rohanni, a turisták kényelme érdekében számos strandra építettek hullámtörőket.
