Több méteres hullámok, kristálytiszta tenger és hosszú, széles óceánpart. Akár Hawaii is lehetne, de nem az. Portugál feliratok mindenütt, a helyi diszkóban karneváli hangulat. Brazília lenne? Kreol lányok, rasta frizurás férfiak, afrikai dobok és fafaragások. Vagy inkább Afrika? Földrajzilag igen, mégis, egy teljesen más világ: a Zöld-foki-szigetek.
Sal
Lisszabonból már csak négy órát repülünk, és Sal sziget hosszú kifutópályáján landolunk. Szállodánk Santa Maria kisvárosban, közvetlenül a tengerparton áll, innen indulunk felderíteni a szigetet. A hotel előtti sétányon rögtön barátra akadunk. Ibrahim helyi fiú, miután bemutatkozik, nyomban a kezembe nyom egy ajándékot: színes gyöngyökből fűzött karkötőt. Ő készítette – mondja – számos fafaragással együtt, s szívesen lát minket közeli boltjában.
Egyelőre más programunk nem lévén, elfogadjuk a meghívását. Ibrahim jó idegenvezetőnek bizonyul: megtudjuk tőle, hogy összesen húszezren laknak itt, nagy részük keresztény, de vannak muszlimok is. A házak egyszerűek, de különböző színekben pompáznak. Van itt kék, zöld, sárga, de még rózsaszínű is. Benézünk a helyi iskolába is, bár ez szombat lévén zárva. Ibrahim – mint a helyiek többsége – beszél angolul, bár igazi konyhanyelvet. A franciával jobban boldogul. Ha azt nézzük, hogy itt mindenki tökéletesen beszél portugálul, és a helyiek egymás között kreolul társalognak, nem is rossz teljesítmény.
Miután megbizonyosodunk arról, hogy a helyi szatócsbolt termékeinek nagy része is portugál, következhet a piac. Na ne gondoljunk városi méretű afrikai piacra! A zöldséges részleget egyetlen néni képviseli, néhány fonnyadó gyümölccsel és zöldséggel. A piac többi része már egyértelműen a turistákra épít: az Afrikában megszokott fafaragások, maszkok, dobok gazdag választéka vár itt ránk. Végül persze eljutunk Ibrahim boltjába is, ahol egy kis, faragott vízilóval leszek gazdagabb. Hiába, az idegenvezetésnek itt is ára van.
A városka tengerpartja végig homokos, a központ melletti partszakaszon szállodák, villák, apartmanok sorakoznak. Ibrahim elmondása szerint öt évvel ezelőtt itt még szinte semmi nem volt. Mostanra viszont megérkezett a nemzetközi, főleg európai tőke, aminek nyomán óriásdaruk, állványok emelkednek, épül-szépül minden. A helyi Cd üzletből portugál fado hangjai szűrődnek ki. De van itt egy helyi híresség is: a „mezítlábas díva”, a Magyarországon is ismert Cesaria Evora énekesnő innen származik. Az ő lemezeivel van tele a polc, ami nem is csoda, hisz az énekesnő sokféle stílusban énekel, dalai közt találunk szambát, sanzont, bossa novát.
Szörfözünk
A város halászkikötőjét is éppen felújítják, mögötte kezdődik a szállodasor. A parton tábla áll „Cabo Verde Surf Center” felirattal. A ma már világszerte népszerű paplanernyős szörf mellett a hagyományos windsurföt, azaz a széllovaglást is kipróbálhatjuk. De engem a „sima” hullámlovaglás – egyetlen deszkán siklani a hullámokon – jobban érdekel. A deszka kiválasztásában egy szenegáli hölgy segít, aki az egész világot bejárta, de Cabo Verdét, azaz a Zöld-foki-szigeteket találta a legalkalmasabb helynek a letelepedésre. Hogy miért? Nézz körül! – mondja. Csodás a tenger, mindig van szél, lehet szörfözni, este pedig bemehetsz a városba, ahol Afrika egyéb részeivel ellentétben nagyon jó a közbiztonság.
Szóval, szörfözni készülünk. Kiábrándítóan nagy deszkát kapok, de ez a kezdő méret. A strandtól nem messze, a móló mögött nagyobbak a hullámok, oda kell evezni. Már értem, mitől lesznek olyan izmosak a szörfösök! Nagy deszka ide vagy oda, nem egyszerű rá felállni. A hullámok pedig kitartóan dobálnak, főleg bele a vízbe. Egyszer végre sikerül felállnom, felejthetetlen élmény a hullám tetején siklani – kár, hogy mindössze vagy húsz másodpercig tart.
Mint a Holt-tengerben
A vízi élmények után kirándulunk egyet a szigeten. Kisbusszal megyünk a Pedro de Lume sóbányába, amely ma már igazi turistalátványosság. Régen az itt bányászott sóval tartósították az útra induló tengerészek ellátmányát. A bánya az óceánparttól körülbelül két kilométerre fekszik, egy vulkáni kráter gyomrában, ahová dagálykor betör a víz. A természetes medencékben meggyűlő víz sótartalma olyan magas, hogy tetején tartja az embert. Így nyugodtan elengedhetjük magunkat, és lebeghetünk a víz felszínén, akár a Holt-tengerben. A baj csak az, hogy a sós víz a legkisebb sebet, horzsolást is elviselhetetlenül csípi, így sokáig nem fogunk lebegni az olajos érzetű tóban.
A bányától nem messze egy iskolánál állunk meg. A kreol, fekete gyerekeknek mi vagyunk az egzotikum. Lelkesen dalolják egyik helyi dalukat a másik után. Aztán irány a sivatag! Sofőrünk egyszer csak letér a műútról, hogy egy, a semmi közepére helyezett kőhalom mellett állítsa le buszunkat. Előttünk a sivatag homokja, a távolban pedig egy tó vize tükröződik, benne valamiféle szigettel. Idegenvezetőnk arra kér, nézzük meg figyelmesen a tavat. Mi pedig nézzük és látjuk.
Kis idő után feltűnik egy terepjáró, és átvág a tavon. Porfelhőt húz maga után. A vízen porfelhőt, ez nem stimmel. Délibábot látunk, nem is akármilyet! A kőhalom jelzőpont, innen látni legjobban ezt a különleges jelenséget. Kár, hogy sofőrünk nincs igazán formában, visszafelé indulva véletlenül áthajt a kőrakáson. Lehet, hogy mi láttuk utoljára azt a tavat?
Salról Boavistára készülünk. Légi járat aznap nem lévén a hajózást választjuk. Vitorlás hiányában csakhamar egy halászhajó fedélzetén találjuk magunkat. Átlagos, helyi, viharvert masina, még valamikor a hetvenes években épülhetett, azóta szeli a hullámokat. De, hogy turistát nem látott még, az is biztos. A halszagú hátsó fedélzet sós padkáin elhelyezkedve próbáljuk beleélni magunkat a helyi halászélet hangulatába. Sokféle halra vadásznak errefelé, a legjellemzőbb a tonhal, de találkozunk cápára szakosodott halászokkal is. Az első óra után már epedezve fürkésszük a partot, a második után a lemenő napot kémleljük bágyadtan, a harmadik-negyedik órában már lemondóan vacogunk a sötét hullámok felett, de hála Istennek az ötödik végére partot érünk. A hajóúton szerzett tengeri betegségünkre viszont hatékony gyógyír szállodánk Boavista szigetén. A színes bungalókból álló szállodakomplexum nem mindennapi tengerparton található: a legalább száz méter széles homokföveny mögött homokdűnék magasodnak, mintha a Szahara lejtői érnének bele az óceánba.
Másnap a sziget felfedezésére indulunk nyitott platójú, négykerék-meghajtású dzsippel. Úti célunk egy elhagyatott partszakasz, a Santa Monica Beach. Útközben több kisebb településen megállunk, az egyik városka fölött sziklabarlangokat is látunk. Ezekbe menekültek annak idején a helyiek a rabszolga-kereskedők és a kalózok elől.
Az óceánpartra vezető kőút már-már vadnyugati tájakon vezet. A kősivatagban különös formájú hegyeket látunk, akár a Holdra szállást is forgathatták volna itt. Végül megérkezünk a partra. Amerre a szem ellát, csak homokpart. Tiszta, érintetlen, sehol egy teremtett lélek. Másfél órán keresztül fürdünk az időnként 4-5 méteres hullámokban. Közben más turisták is megjelennek a parton, igazi piknikezők, kempingszékekkel, asztalokkal. Később megtudjuk, hogy ezt a partszakaszt is eladták már, nemsokára szállodák fognak itt épülni, és oda a természet lágy öle.
Caboi hangulat
Salra vissza már repülővel megyünk. A helyi légitársaság légcsavaros gépének 15 percig tart ugyanaz az út, amit mi 5 óra alatt tettünk meg a vízen. Sebaj, a rokkant halászhajó legendás utazást vésett emlékezetünkbe. Utazásunkból már csak egy dolog hiányzik: a caboi hangulat. Santa Maria kisváros Pirate (Kalóz) nevű diszkójában brazil estet hirdetnek. A program csak éjjel egy órakor kezdődik, ezért a városba indulunk „hangolni”. A főutcán egymást érik a kisebb-nagyobb bárok, ahol a turisták mellett sok helyivel találkozhatunk. De sok vérbeli szörfös is múlatja itt az időt, némelyikük testén egy tűhegynyi hely sincs a sok tetoválás között. Néhány bemelegítő sör után bevetjük magunkat a Kalózba. A belépőért rögtön egy Caipirinha koktélt kapunk, a brazil alaphangulatot elérendő. Még nem értem, miért van homok a tánctér közepén. A műsort a helyi capuera táncosok nyitják meg. A fél tucat izmos fekete legény elképesztő lendülettel, akrobatikus elemekkel mutatja be az egykori rabszolgatáncot.
A hangulat további fokozásáról egy fiatal páros gondoskodik, akik lambadát táncolnak, sosem látott, szédítő sebességgel. A capuerások szólója után azt hisszük, tovább már nem lehet fokozni a fergeteges hangulatot, a tetőfok mégis odébb van. Tucatnyi dobos érkezik, fehér kesztyűs, fekete fiú irányítja őket, síppal a szájában. A dobosok szédítő iramot diktálnak, beindul a szamba, a teremben kivétel nélkül mindenki táncol. Rázzák a parketten, ami jelen esetben ugye homok, az asztalokon, a pulton, mindenütt. A dobosok műsora után folytatódik a tánc, most már helyi ritmusokra.
A hosszú, fergeteges hangulatú éjszaka után örök élményekkel teli ballagunk hazafelé. Előttünk rasta frizurás kislányok tartanak a lakókocsiból átalakított hamburgeres kocsi felé, az éjszaka közepén. Európai biztonság, afrikai környezet, brazil hangulat – hol is vagyunk?
